Jósa András szenvedélyesen érdeklődött a honfoglalás kor leletei iránt. Gyűjteményének egyik legkiemelkedőbb jelentőségű egységét jelentették e korszak tárgyai. A múzeumalapító tudós doktor nem csak gyűjtött, annál jóval fontosabbnak tartotta, hogy: „Egy muzeumnak nem lehet kizárólagosan azon czélja, hogy az ősemlékeket meg mentse és megőrizze, sem pedig csak az, hogy unicumjaival dicsekedhessék, hanem legfőképen az, hogy az ősmultnak kulturemlékeit minden érdeklődőnek részére szemlélhetővé téve, az ősök iránti kegyeletet felébressze ahol ez még hortyog, vagy pedig hogy álmos szemét kitörülve vissza tekinthessen azon sötét multba, melybe pár évtized előtt még csak pislogó mécs világitott be, most pedig faggyugyertyával, de úgy látszik, hogy lassan-lassan petróleum, gáz és idővel villany világitással fogunk betekinthetni.” Számára ezek nem üres szavak voltak: igyekezett minél többet megtudni Árpád népéről. Kifejtette, hogy „Eredeti ősmagyar ornamentika nincs. Legszebb – honfoglaláskori sírokban talált – ornamentikát a szolyvai bodrogvécsi, bezdédi és tarcali ezüstből készült tarsolylemezeken találunk … Azt a tulipán, szegfű, gránátalmaféle díszítéseket, melyeket az újabb kor magyar motívumnak tart, csak az újabb középkorban hozhatták be hozzánk.” Szerette volna, ha ezeket az „igazi” magyar motívumokat terjesztik. Készített hat ebédlőszéket, melyeknek támlájára egy-egy tarsolylemez motívumait alakította ki. A galgóci, szolyvai, tarcali leletek alapján faragott székeknek csak fotóját ismerjük. Múzeumunk gyűjteményének becses darabja a tiszabezdédi tarsolylemez alapján készített ülőbútor. Jósa András a hat széket az „orgonasípoknak”, azaz hat leányának szánta. A tiszabezdédi a sorban a harmadiknak, Andreának jutott. Tőle került múzeumunkba alapítónk, Jósa András munkája.